3. Baumi és Rinwill

"A hős lovag elindult kiszabadítani a királylányt, de mikor rájött, hogy a sárkány és a hajadon szeretik egymást, haragra gerjedt és nekirontott a bestiának. A sárkány szíve azonban aranyból volt, nem hamvasztotta el pokoli tüzével, így el tudom nektek mesélni ezt a történetet" – (Sárkányölő Adynis legendája)

Az őszi nap lágyan melengette a druida ráncos arcát, lehunyt szemhéjait narancsszínre festette az átszűrődő fény, a szellő kellemesen susogott a fülébe. Gyönyörű reggel volt a tisztáson, talán egyike az utolsóknak a hűvösebb idő előtt. Minz összeráncolta a szemöldökét: sajnos az újra fellángoló vita zaja elrontotta a nyugalom pár percét. Izop épp a birodalom felé vállalt kötelezettségeikről oktatta ki a közönségét, szokásos stílusában, de a hangját elnyomták a tiltakozó bekiabálások, élükön Rhenei. Minz odanézett a tisztás közepére, ahol a csődület legnagyobb része volt. Rhenei, a gyönyörű nimfa akinek máskor lágy vonásait eltorzította a harag, igéző hangja csáberejét vesztette. Az öreg druida fejét csóválva dőlt neki ismét fájós derekával a fa törzsének.

Órák óta folyt a vita. A feszültséget mindenki érezte, még a Minz térdén álldogáló őszapó is borzolta a tollait és idegesen nézelődött körbe. A vén druida már elmondta az álláspontját. Úgy érezte, hogy a fiatalok heves érzelmei mellett hiába is ismételné azt el. Így csak ült az öreg tölgy hatalmas gyökerén, várta, hogy a Tanács egyetértésre jusson, vagy legalább véget érjen. A Tanács döntése, ha egyáltalán megszületik, csupán javaslat; kevesen érezték kötelező érvényűnek, leginkább az erdő független népeinek meghallgatását és, amennyire lehet, összehangolását szolgálta. Izop és a többi druida véleménye pedig teljesen érdektelen, az Első szava a Druidakör szava. Minz a Hetedik volt, és ez haláláig már valószínűleg így is marad, a fiatalok tiszteletből már nem hívták ki. Az Első viszont, bár nem volt fiatal már, olyan veszett hírnévnek örvendett, hogy nem akadt kihívója.

Az erdő számos lénye képviseltette magát, bár jóval kevesebb, mint korábban. A sárkányok már az előző néhány Nagytanácson sem tették tiszteletüket, évszázadok óta csupán elvétve lehetett őket látni. A fák őrzőit is csak Vereihel képviselt. A smaragdzöld fű békésen lengedezett, nem taposták karmok, paták vagy épp tépték fel földjét tekergőző gyökerek. Leginkább a nimfák és a duidák érdeklődtek még a birodalommal kapcsolatos ügyek iránt. No és persze Baumi. Bármennyire is közéjük tartozik már, a lány gyermekkorát a birodalomban töltötte, így most idegesen állt a druida mellett, ökölbe szorított kezekkel. Szótlanul, alsó ajkát beharapva figyelte az eseményeket.

– Baumi, szívem, szaladj el a vackomhoz kérlek, ottfelejtettem a zsákomat a poloskavésszel.

A lány először talán meg se hallotta, de pár másodperc múlva ráeszmélt, hogy az öreg duruzsoló hangja őt szólította, így elszakította tekintetét az egymás arcába üvöltő fiatal druidáktól.

– De Minz, itt kell maradnom, Lirea... – kérlelte a lány, mire az öreg ráemelte tekintetét, megfogta a Baumi kezét és kedvesen elmosolyodott.

– Gyermekem, Lirea még állni fog amíg visszaérsz, és elnézve ezeket, még mi is itt leszünk egy jó darabig. Én viszont valami rettenet mód meghúztam a derekamat tegnap a fa hasogatásával.

– Jaj Minz, mondtam hogy kíméld magad! – aggodalmaskodott Baumi, letérdelve az öreg elé.

– Te csak ne aggódj értem, nem vagyok még olyan törékeny! – feddte meg játékosan a lányt – Na eredj, minél gyorsabban indulsz annál hamarabb érsz vissza! – mondta, majd finoman taszajtott egyet Baumin.

Az igazat megvallva annyira nagyon nem is fájt a dereka, nem jobban mint amit a kora indokolttá tett, de el akarta küldeni a lányt, legalább pár percre. Az ideérkezését követő pár hetet leszámítva sosem látta ilyen idegesnek. Mindig derűs volt, az értékeket kereste az emberekben és meglátta a jó oldalát mindennek. Még kislányként, amikor nem voltak barátai és Minz egyedül vigyázott rá, összebarátkozott a fájukon élő mókussal, de amikor a kis állatot elérte a végzete, nem roskadt magába. Minz elmagyarázta neki az élet körforgását, és a kislány csendben hallgatta, majd együtt mondtak köszönetet a Természetnek a kedves állat társaságáért.

Az az első pár hét ellenben összeszorította Minz szívét, ahogy az emlékek feltolultak benne. Minz fejében tisztán élt az emlék, ahogy a talán ötéves kislány szakadt ruhában, mezítláb, sírástól felpuffadt szemekkel csöndben áll a leégett falu utcáján, rongybabája lóg a kezében. Csúnya ügy volt. Lireában csak nemrég történt a hatalomátvétel, és az új uralkodó nem tartotta tiszteletben az előző király druidákkal kötött megállapodását. A nimfák a kezükbe vették az ügyet, és figyelmeztetésként felgyújtották az egyik határmenti falut és lemészároltak mindenkit, férfit, nőt, gyereket. Üzenetet is hagytak: három holtestet az egyik, még álló falra szegeztek és a testükbe vésték a rúnákat. Egyedül Baumi élte túl a szörnyű éjszakát valahogy, másnap találtak rá a druidák a nimfák által emelt borzalmas mementó előtt állva, amikor elmentek megszemlélni a helyet.

Mikor Minz odament hozzá, nem reagált a szavaira. Amikor a vállára tette a kezét, összerezzent, de hagyta magát elvezetni. Tekintetében a semmi köszönt vissza. Napokig nem beszélt, csak követte Minzt mindehova. A korábbi nevét is csak hónapokkal később lehetett belőle kihúzni, de addigra már ráragadt a Baumi, az újjászületésének a szimbóluma.

Minz elhessegette az emlékeket, és hálát adott, hogy a lány nem emlékezett a nimfákra és a szörnyű tettükre. Remélte, hogy mire visszaér a Tanácsnak vége lesz. Ha úgy döntenek, nem segítenek, az Baumi szívét fogja összetörni, ha viszont a támogatják a főmágus kérését, a lány az egyetlen, aki a birodalomból származik, így elsődleges jelölt lenne, hogy elküldjék a veszélybe. Bár a fiatal lány nem tűnt ki az erdőlakók közül, a többség ismerte a történetét: jobb, ha nincs itt, így talán nem jut eszébe senkinek. Persze ott voltak a királyi ikrek is, akiket azért küldött ide a főmáus, hogy távol és biztonságban legyenek a hódítóktól. De ők még túlságosan fiatalok voltak, és nem lett volna értelme veszélybe sodorni őket.

Baumi kocogva tette meg a nem túl nagy távot a lakóhelyükül szolgáló kis tisztásig. Kapkodó mozdulatokkal kutatott Minz füveskunyhójában, egy hatalmas üreges tölgyben, amikor hirtelen megdermedt. Felállt a szőr a hátán. Lassan megfordult, de elsőre nem látott semmi oda nem illőt. Arca mégis megfeszült, éreztte, hogy valami nincs rendjén. Baljóslatú csend szállt a tisztásra, nem hallatszott az állatok állandó neszezése, mintha maga az erdő is lélegzetvisszafojtva várt volna valamire. Majd mintha lassan kiengedné a benntartott levegőt, természetellenes szél kerekedett, kisebb faágak zuhantak alá a magasból. Baumi felnézett, de a nap elvakította, így csak valami elmosódott, hatalmas alakot látott a fák tetejénél ereszkedni, majd hatalmas robajjal és még több törmelékkel megérkezni a tisztásra.

A lány a tölgy mögül lesett ki a hangzavar elültével, és a szeme azonnal elkerekedett. Alig pár méterre tőle a tisztáson  egy sárkány állt, efelől nem lehetett kétség. Hosszú farok, hatalmas, gyíkszerű fej, pikkelyek és hatalmas szárnyak, amiket épp akkor hajtogatott a testéhez. Épp, mint a történetekben: sárkány. Tudta, hogy félnie kéne, vagy legalább megilletődnie, de a hatalmas tűzokádó bestia épp vehemensen próbálta a mellső mancsába ragadt faágat kirángatni, és a látvány képtelensége miatt idegesen felvenetett.

Azonnal a szájára szorította a kezét, de már késő volt. A sárkány hosszú nyaka felé lendült, és egy pillanat múlva Baumi alig egy arasznyiról nézett a tűhegyes fogakba. A toboznyi méretű szemek vágott pupillái kitágultak. Arcát kellemetlenül sütötte a sárkány szájából kiáramló forróság, orrát megcsapta a megperzselt fém félreismerhetetlen illata. Tekintetét nem tudta elvonni a hatalmas fogakról. A smaragzöld szemekben a saját megszeppent tükörképe látszott, ahogy a forró levegő a hajszálait borzolta. Remegő száját halk nyöszörgés hagyta csak el, kiáltáshoz nem volt ereje. Amikor a hatalmas száj kitárult, biztosra vette, hogy itt a vég. Az idő lelassult, a sárkány szájának minden porcikáját fájdalmas részletességgel figyelte meg, szinte a torokból kicsapó lángok előfutáraként szolgáló pislákolást is látta. Behunyta a szemét, ahogy a szörnyeteg beszívta a levegőt a fújáshoz, vörös fürtjei vadul táncoltak az arca előtt.

– Üdv! Segítenél kiszedni ezt a gallyat a lábujjaim közül? – kérdezte bosszúsan, öblös hangon a sárkány. Leginkább egy ráspoly és egy acéllemez találkozására emlékeztette a lányt.

Baumi csak döbbenten nézett, hosszú másodpercekig, mire a sárkány fejét forgatva megnézte először jobbról, majd balról.

– Jól vagy? Hallod amit mondok? – aggodalmaskodott.

Mikor a lányban tudatosult, hogy mi történik, hogy mégsem lett se vacsora, se hamu, tüdejéből szakadozó, ideges nevetés formájában távozott a benntartott levegő.

Rhenei épp meggyőző próbált lenni. Szavai simogatták a hallgatók agyát, Minz tán el is szundikált egy pillanatra. Az őszapó ideges csirregésére eszmélt fel.

– Mi a baj, kisbarátom? – dörmögte inkább magának, mint a madárnak, miközben az alvás közben a szakállába szivárgott nyálat próbálta eltüntetni egy kendővel. A kismadár csak dobálta jobbra–balra a farktollait, forgatta a fejét, majd egy utolsó, hangos csivitelés kíséretében felrepült a tölgy egyik alsóbb ágára, onnan leste összehúzódva az eseményeket. Szó mi szó, Minz is érzett valamit, valami fenyegetést a levegőben, mint mikor a ragadozó elől bújnak rettegve vackukba a zsákmányállatok.

Most, hogy odafigyelt, még a lakhelye felől közeledő hangokat is hallotta. Egy nagyméretű test közeledése, ahogy a fákat és az aljnövényzetet tolja félre az útjából. Beszélgetés? Baumi hangját vélte felismerni, vidáman csicsergett. Összebarátkozott volna egy grizlimedvével? Talán mégis druida lesz a lányból? Elmélkedéséből a mély, reszelős hang rántotta vissza, ami válaszolt Bauminak. Minz sokat látott, de beszélő medvével még nem találkozott.

Kíváncsian fülelt, lassan ki tudta venni az egyes szavakat is, ahogy közelebb értek.

– ... és képzeld, tegnap megsimogattam egy szarvasbikát! Ekkora agancsa volt! – tárta szét a kezét a lány amennyire csak tudta.

– Mmmm – mély, dörmögő hümmögés, mint amikor a fűrész foga belekap a tölgybe.

– Jó magas volt a fű, jó volt a szélirány, odalopóztam, szinte már a fenekére tudtam volna csapni, amikor egyszercsak felemelte a fejét... hmm, ez nagyon meleg JAJ ez forró! – kapta el a kezét, amit barátian a sárkány vállára helyezett.

– Csak óvatosan!

– Te hogy alszol így, nem ég ki a fű? Nem gyullad rád az erdő?

– Nem mindig ilyen meleg...

A druida fejében végigfutott egy fél tucat lény, amivel a lány összeakadhatott. Nagy, értelmes és nem támad gondolkodás nélkül, ez rendkívül leszűkítette a kört. Amikor a sárkány könnyed lépésekkel kisétált az erdőből, mégis elkerekedett szemmel bámulta Baumi beszélgetőpartnerét. Nem csak ő hökkent meg. A csend hullámként áradt szét a tisztáson, ahogy minden tekintet a sárkány hatalmas, smaragdzöld teste felé fordult, a hőségtől vibrált a sárkány körül a levegő. A bestia félbehagyta a mondatát, és érdeklődve nézett végig a tisztáson. 

– Megjött a Griffpapa, helló! – mondta derűsen pár néma, feszült pillanat múlva.

Néhány másodperc döbbent csend múlva Baumi torkaszakadtából kezdett nevetni.

– Jó, ti ezt nem értitek, nem találkoztatok még Grifarim bácsikámmal.. minden rendben van, Baumi?

A lány nevetése csak fokozódott, kezével lengetve próbálva jelezni. Jókedve akkor mérséklődött csupán, amikor görnyedés közben támaszként a sárkány lábát akarta használni, és ismét megégette a kezét.

– Mondtam, hogy óvatosan! Még nem hűltem le rendesen!

Az Első ocsúdott fel leggyorsabban. Közelebb sietett, teátrálisan széttárta a kezét:

– A Nagytanács üdvözli az ősi nép küldöttét! Az én nevem Löckhen, a druidákat szava az enyém.

Pár pillanatig farkasszemet néztek, a sárkány és a heges arcú druida, majd a sárkány felemelte a fejét, szétnézett mégegyszer a tömegen.

– Valóban, járt nálunk egy ember... – mormolta a sárkány fejét lejjebb engedve.

– Történt valami a hírvivővel...? – ráncolta a homlokát Löckhen, de a sárkány közbevágott:

– Miről szól ez a gyülekezés? Hívhattok Rinwillnek! – hadarta Rinwill, majd elindult a tömeg felé, akik tiszteletteljes távot igyekeztek tartani tőle. Löckhennek sietősre kellett vennie, hogy lépést tartson vele.

– Nos, Lirea kérvényezte...

– Lirea?

– ... a királyság a folyón túl. Ahogy mondtam, Lirea a segítségünket kérte...

– Hogy kéri egy királyság a segítségünket?

– Lirea főmágusa kérte a segítségünket az egyik királyi sarj biztonságba helyezésében, de veszé...

– Vállalom – vágott közbe vidáman Rinwill. 

– Hogy mi? – torpant meg Löckhen.

– Lányom, fogtál magadnak egy sárkányt? Tudtam, hogy jó vadász vagy, de ez azért... – kuncogott Minz, Baumi ép kezét fogva, félig–meddig a lányba kapaszkodva. A meglepetéstől még ő is szinte felpattant, fájós derék ide vagy oda.

– Igazából Rinwill talált rám, de nagyon kedves sárkány. Mondjuk nem ismerek más sárkányokat. – tette hozzá a lány.

Minz óvatosan újra elhelyezkedett a tölgy fényesre ült gyökerén.

– Egy pillanatra azért a meghült bennem a velő – mondta Minz jókedélyűen, – te meg az a hatalmas lény... és milyen hőt sugároz!

– Jaj ne is mondd! – Baumi az ujjait szopogatva.

Minz óvatosan megvizsgálta a lány fájós kezét, kutakodott egy kicsit a tarisznyájában, majd előkotort egy üvegcsét és egy rongyot, nyújtva a lánynak. Baumi átvette, és az orrát megütötte a levendula és a gyömbér semmivel össze nem téveszthető illata, ahogy kilazította a dugót.

– Bőséggel áztasd meg ezt a rongyot, és tekerd a kezedre, holnapra semmi sem fog látszani, addig is enyhíti a fájdalmat.

– Köszönöm Minz!

– Azért furcsa ez. Miért pont most jelent meg? Több, mint háromszáz napfordulót éltem meg, de sárkányt még csak átutazóban láttam, azt is több évtizede. És miért ilyen kicsi? – morfondírozott Minz, amíg Baumi a sérüléseit kezelte.

– Nem tudom, Minz.

– Sajnálom, hogy amikor még tudtam volna, nem szakítottam időt erre. Megnézném magamnak, miért maradnak el a Tanácsokról. Majd beszélnem kell a hírvivővel, megtudni, mit látott. Talán van még bennem annyi, hogy megtegyem az utat.

– Dehát Minz, a fájós derekaddal és a te izületeiddel kész szerencse, hogy idáig el tudtál vánszorogni! – incselkedett vele Baumi.

– Ne szájalj velem, te lány, mert elfenekellek! – intette meg az öreg göcsörtös ujjaival, de Baumi csak nevetve hátrébb táncolt.

– Előbb utol kell érned, te teknős!

Civakodásukat félbeszakította a feléjük vágtató Rinwill. Fűcsomókat feltépve sikerült lefékeznie, de már közben üvöltötte:

– Hallottad, Baumi? Kiszabadítjuk a hercegnőt a lovagok fogságából!