2017. november 29., szerda

2. Echo

Ha sorsod kőbe is van vésve, tudd, hogy a szikla sem sérthetetlen. (Ulansysnak, Wyrda Negyedik Főpapjának tanítása)

A félkész ebéd nehéz szagára számított, amikor benyitott a házba, de helyette egy egészen más, kellemes illat várta. Mélyen beszívta a pipadohány édes füstjét. Csak nem megint az öreg pap van itt?
- Megjöttem! - szólt anyjának, aki a konyhában pogácsát szaggatott. A köszöntésre nem nézett fel, nem is szólt semmit, a mozdulatai viszont lelassultak. Ez nem jó jel.
Az asztalnál pedig nem a pap ült, hanem egy idegen férfi.
- Fru, ülj le kérlek - mondta az anyja. A hangján érződött, hogy valami nincs rendben. A férfi rá se nézett, csak a pipáját tisztogatta. Lehet, hogy...?
A szíve akkorát dobbant, hogy a fejében is érezte, de természetes mozdulatokkal sétált a nagy asztalhoz, mintha nem vett volna észre semmit. A férfi előtt megállt, és kis térdhajtással bemutatkozott.
- Friada vagyok - mondta a férfinak. - De szólítson csak Fru-nak, mindenki így hív.
A férfi végigmérte, majd az anyjára nézett, aki bólintott.
Ez nem igaz. Ez tényleg megtörténik? Most, annyi év után?
Még mindig úgy tett, mint aki nem sejt semmit.
- Segítsek a pogácsákkal? - kérdezte az anyjától, majd amikor az zavartan nemet intett, leült az asztalhoz két széknyire az idegentől, és várt.
Csak ez lehet a magyarázat, elviszik. De miért? És miért most? Mi történhetett?
Túl nagy volt a csend, a saját szívverését is hallotta. Sosem gondolta, hogy egyszer tényleg itt kell hagynia fogadott családját. Wyrda, könyörülj...!
Vett egy mély levegőt. Várj, mondta magának. Még semmi sem biztos.
Összekulcsolta a kezeit, és szemügyre vette az idegent, aki talán azért jött, hogy felforgassa az életét.

2017. november 8., szerda

1. Aydan

“Hogy el akarsz-e indulni az Úton, nem mindig rajtad áll. Néha az Út maga talál meg, bekúszik a talpad alá egyszerű erdei ösvény képében, és mire meghallod, hogy a csizmád követ koptat, már körbezárt a rengeteg.” (Bölcs Lothar Legendája)

Aydan lustán léptetett fakó csődörén a városkapu felé. A hajnali óra dacára az őrök éber tekintettel figyelték a piacra igyekvő tömeget; sötét szemükben gyanakvás csillant, ahogy ránéztek. Már tudta, mi következik. Ha csak egyszer át tudna sétálni egy őrségen anélkül, hogy megállítanák...
- Hová tart? - vetette oda az egyik őr, miután odaintette magához.
- A piacra, feltölteni a készleteimet. Még ma továbbállok, sürgős az utam. Családi ügy - magyarázta a tőle telhető legkedvesebb hangon, bár sejtette, hogy hiába erőlködik. Nem volt rokonszenves figura, és sosem próbált annak látszani.
- Úgy? És miket hozott magával?
- Csak amire egy hosszabb utazás során szüksége lehet az embernek - mondta nyugodtan.
- Fegyverek?
Én magam vagyok a fegyver, gondolta, és képzeletben már a zsebébe rejtett gyűrűért nyúlt, de végül csak félrehúzta a köpenyét, hogy megmutassa egy szál közönséges vadászkését. Kifelé simábban kell majd mennie mindennek, és azon nem segít, ha magára uszítja a városőrséget. Már ami maradna belőlük.
- Nem áll szándékomban bajt keverni, ételre és egy pár új csizmára van szükségem, néhány óra múlva tovább is állok - felelte békésen.
Az őrt szemmel láthatóan nem győzte meg a tiszteletteljes beszéd; leszállíttatta a lóról, és minden táskáját kinyittatta, még a nyereg alá is benézett, de persze semmit nem talált. Arra pedig végképp nem jöhetett rá, hogy egy mágussal van dolga: Aydan minden kristályát és a gyűrűn kívül az összes q’irijét az erdőben hagyta. Meztelennek, védtelennek érezte magát nélkülük, de nem volt választása.